akkor kell a legjobban egy mosoly, amikor a legszarabb, szóval erre tessék a napi mosolyhoz :)
de asszem beteszem a menübe is :)

szeretsz. már ne félj, már régen nincs mitõl. minden kérdésedre választ kaptál, bizonyítékot kaptál már mindenre, mindenen át kitart ami összeköt minket. hányszor akarod mondani még, hogy soha többé? pont azért is szeretlek, mert intelligens vagy, te ne vennéd észre és értenéd meg, mi van köztünk, ha még mindig, ha újra...
elmesélem neked mi történt néhány nap alatt, az utolsó soha többéd óta... a második napon elsõ randiról beszéltünk...aztán másnap csak dühös hagyjálbékén voltál...következõ nap csend...aztán már beszélgettünk és este is...és jól esett...aztán már egymáshoz is értünk miközben beszélgettünk, már marasztaltál is...aztán este is beszélgettünk és annyira jó volt mindkettõnknek, hogy már a holnap is szóba került...aztán volt ugy azon a holnapon, hogy talán mégsem, de te hívtál, hogy akarsz találkozni.találkoztunk...csodálatos volt, mint a legszebb elsõ randevú olyan furcsa zavarbanlevõs izgatottsággal...mintha minden találkozásunkban ott vibrálna valami ebbõl az izgalomból...picit mintha-távolságot tartva,néha, egyre többször egymáshoz érve, aztán édesen mondtad, hogy szeretnéd látni, hogy nem lenne szenvedés, mert akartad, hogy öleljelek és akartad a lélegzetemet a nyakadon és... milyen jó volt a hídon...a viking temetés...a kishajók...egymáshoz érni, csókolni... aztán picit megint megijedtél a felelõsségtõl és elindultunk... aztán máris mosolygunk és pitypangot fújunk egymásra...ahogy együtt futunk és olyan szorosan ölelsz hozzám bújva ahogy szaladunk...ahogy megálltunk a falu elott elbucsuzni...milyen édesen kérdezted, hogy nekem kell-e , vagy akkor neked? :) mosolygok ha eszembe jut bármelyik pillanat... és akartad... volt annyi lehetõséged, hányszor kérdeztelek, inkább menjünk csak tovább? hogy kiáltottad, hogy ne, mert akartad, hogy maradjunk. már majdnem összeér a homlokunk és az orrunk, mintha az elsõ csókunk lenne ma, rámnézel, tudod, hogy ez kötelezettség már? tudom, te is tudod, ezért kérdezel. aztán csókuljuk egymást, újra megtörténik... boldogan hívsz este, újra és újra, ragyogsz, élvezed a szerelmet, és beszélsz, beszélünk, aztán újra megijedsz...valamitõl, ami megint csak jó...másnap hívsz, már hûvösödsz, már akarattal tartasz tavolságot, te már egyedül vagy, mondod, már letagadnád mennyire akartad tegnap, de aztán rájössz, hogy ezt már nem lehet, és azt mondtad, tényleg akartad...
ez volt ez a pár nap, pont te ne látnád, hogy szeretsz? szerintem ne félj, látod, hogy mindig jó nekünk.
talán pont ezért olvasod, hogy legyen erõd így szeretni. köszönöm.
remélem nem teszed meg újra azt a semmisincsenes-menekülõset...bár rettegek, hogy igen

igen, itt van. még egy, utoljára. és te csak azért olvasod, mert nem érdekel.
az, hogy ilyen ember lettem, aki így tud bízni, hinni, szeretni, azt hiszem azért volt, mert amikor a legnagyobb volt a baj, akkor is toretlenul tudtam hinni abban a nehany dologban, amire az életet alapoztam. becsulet, lelkiismeret, oszinteseg, és a hit abban, hogy van olyan szerelem, ami annyira jó és annyira túl jó, hogy a legnehezebb az lesz benne, h az ember ne ijedjen meg tõle, hogy mennyire képes magával ragadni. és hittem, hogy ha megtalálom akivel ezt érzem, akkor akármit is tesz, ki kell tartanom mellette.
ma minderrol ujra kiderült, h nem hihetek ebben, hogy azért gyulolsz meg, mert pontosan azt teszem amiért szeretsz.
nehez jol csinalni, tudom. latod, en is elcsesztem, en is hibazom.
azert azt hiszem egyszer megerdemeltem volnam, hogy rambízd magad picit, h ne basszuk el sokadszor si ugyanugy ahogy mindig, hogy a szemembe nezz, es azt mond nekem, jol van, most nem tudom mi van, de mielott vegleg vege, probaljuk meg egyszer ugy, ahogy te szeretted volna, megerdemled.
nem eltem volna vissza a bizalmaddal, sohasem tettem, mindig azt bizonyitottam, hogy igazan szeretlek.
en tenyleg anynira rossz voltam, hogy sohasem erdemeltem meg par napnyi igazi bizalmat?
mindig akkora hulyesegeket mondtam, hogy nem lehetett volna par napig ram hallgatni?
tudom, h hibazok es neha kiakadok, de tenyleg annyit sem értem, hogy csak egy picit velem is, igazán?
tényleg nem tudom mi jön ezutan. most elõszor semmit sem tudok. egeszen pontosan azt veszitettem el, amitol ilyen ember voltam. tudom, hogy sok hibam volt, hogy nem voltam tokeletes, de azt hittem jo uton megyek. sajnalom, hogy tevedtem. belatom, hogy szarra sem vagyok jo, ha masfel ev alatt sem voltam kepes kierdemelni par napnyi igazi bizalmat.
nem tudom, hogyan mutassam meg, mennyire sajnalom es banom, h azon az esten nem voltam erosebb, hiszen tudtam, az elso pici hibam utan mar vege lesz mindennek.
bocsanatot kerek a hibaimert, es a te hibaidert is, mert nekem kellett volna erosebbnek lennem.
barcsak kepes lettem volna valahogy elerni, hogy egy kicsit bizz bennem, de nem tudtam.
szornyu vagyok. es tudom, soha nem fogok tudni elbujni ez elol az erzes elol.
elfaradtam,osszetortem es mar a lelkiismeretem sem tiszta. es nincs kapaszkodo, hitem sincs mar.
sajnalom.

en mar nem tudok irni sem azt hiszem, minden osszeburult. de van valaki aki latja mi baj, latja mit kell tenni es tudja mennyit ér. legyenek itt az õ szavai, hiszen soha, senkire nem voltam olyan buszke, mint ra.

"

en ezt olvasom ujra es ujra. amig annyira bele nem orulok, hogy mar olvasni sem tudok. bárcsak te olvasnad fel nekem, minden ujra elne azt hiszem. mert ez törtent megint. es megint csak az a pici hianyzik. igy zuhanunk le?
bocsanat, hogy voltam, es igazán ismerlek, es nem tudom elhinni, hogy mindez nem igaz.
és bocsánat, hogy szeretlek, hiszen ezért bantasz es haragszol.
vagy azert, mert te is szeretsz. kezdted jol csinalni, tudod?

idekukkantottál... :)  van min mosolyogni akkor :) azt hiszem nem volt rossz "beszélgetni"...
mosolygok és arra gondolok, hogy most csak simogatnálak...simogatnálak... és csak mosolyognék...
és belefeledkeznék megint abba ahogyan és amit mesélsz... azt sem tudom hogyan becézzelek, legszívesebben mindent mondanék ami csak eszembe jut és kedves és édes és aranyos... mosolyogj nyugodtan

mindenkinek megvannak a saját korlátai... te most éppen azt hiszed beleütköztél, megijedsz, és menekülsz, távol a korlátoktól, de befelé... igen, vannak korlátok. de emlékezz, mi tudunk repülni!

uristen!!! soha, soha nem veszekedtunk mason, mint azon, hogyha hazudtal. es te kepes vagy azert szettorni mindent, mert ebbol neked nem az jön le, hogy nem kellene hazudni es nem lenne veszekedes, hanem azt, hogy nem vagyunk egymashoz valok, mert nekem nem tetszik ha valaki a szemembe hazudik. uristen!
ahelyett, hogy azt mondanad, szeretlek, sajnalom h hazudtam, a hazugsag tenyleg nem valo egy kapcsolatba.
es amit meg ma hozzam vagtal, ahogy viselkedtel.

kész. es nem szegyenlem magam. nemhiszem hogy eddigis sok ember birta volna ilyen oszinte szerelemmel.
ezt amit most kaptam. ezt nem. bocsanat. nem hiszem hogy valaki birna. en sem. nem kellett volna. szoltam, kertem, probaltam ezerszer finoman. semmi sem. mindegy. bocsanat. ki lehet nyirni a farkast is, csak minek... ennyi.

magad sem érted mi húz vissza újra és újra ide, ugye?
mit remélsz? talán, hogy találsz valamit, ami segít hinni és megnyílni újra, hogy megint olyan boldog lehess, és ne legyen ilyen nehéz?
mindened megvan ahhoz, hogy bízz. lassan másfél éve minden nap bizonyítok neked. mire van még szükséged?
bárcsak mondanád... mert tudod, megteheted.
nem félve, sírva, szégyenkezve kell visszajönni újra és újra... hanem elmenni nem kell. azt hiszed tévedek?
akkor miért olvasod...? mert szeretsz, ahogy én is...
miért akkor akarsz majd szólni, amikor már nem találsz?

elfogytak a szavak... bár ha újra olvasnád mindazt, amit az elmúlt két hétben, azt hiszem új szavakat, új mondatokat találnál a régebben olvasottakban is... szóval már csak ott...
bárcsak pont most lenne erõd szeretni.

ne haragudj, én nem bírom tovább. hányadszor kell végignéznem, ahogy elmenekülsz és összetörsz mindent? féltelek, szeretlek. és megint végig kell csinálnom... látni ahogy meghal az a boldog, csodálatos lány...
bárcsak lenne erõd szeretni... istenem, bárcsak...
egyetlen szó kellene...

igen. lehet. igaz. ébredj. ne félj...
és mégis...úgy tunik a hetveget pakolassal toltom...

nem is lehet már mit mondani...
és megint csak szabó lõrinc marad...
"– de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsõt, a többé-sose-szünõt,
a csillaggyújtó-indító erõt,
felmentõnket minden bíró elõtt,
él az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te, maga a Szerelem:
a lét teremtõ idegeiben.

Szomorúbb
s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út!

Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak,
végre igazán tiéd. Eleget
bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett,
míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat
adjon a leplezés.

S köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni. Szerelmedet.

Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
lelkünk egy pillanat,
égünk s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.

Karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.

Kétszer-egy sors az isten elõtt,
szövetség nem lehet se más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom,
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne új vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál.

Mit mond majd az elsõ tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tõlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tõle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Szabó Lõrinc
Melletted

 

Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.

Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bûnnek, állati
kényszerüségnek.

S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony -
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)

És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.

Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.

A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.

Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort
és mind jót, ami elõtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfõbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) --
el tudnád felejteni valaha?


hívó szemed
úgy menekûlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belsõ csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
gyõzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a gyõzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövõd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni."
 

nem is tudom, minek nevezzem ezt, mesének, történetnek, gondolatok kusza halmazának?  végülis lényegtelen, akinek szól, vagy el sem olvassa, vagy csak megsértõdik, nekem meg muszáj valahogy…
legyen mégiscsak mese, rendhagyó mese… látszólag emberekrõl, igazából egy világ sorsa forog benne, Boldog Szerelemnek hívják, és te, aki nem szólsz hozzám, de elolvasod, mert tudod, hogy neked szól, mint mindenem, Te vagy az aki tudja milyen lehet ez a világ…
furcsa ez, mármint az érzés, hogy azt sem tudom, van-e értelme mondani, írni bármit is valakinek, aki egy óra múlva már a saját ígéreteire, szavaira sem akar emlékezni. és mégis, próbálom újra és újra, mert érzem, hogy valahol mélyen hallod, ott szenvedsz, mert tudod, hogy nem szabad így és tudod az igazi utat, amin végig kell menni… ezért kerülünk mi mindig újra egymás mellé… emlékszel? legalább hússzor  mondtad a szemembe, hogy soha többé, aztán huszonegyedszer is csak öleltük egymást szerelmes szédülésben… ez ellen küzdesz úgy, hogy engem taposol? miért? minek? emlékszel milyen õszintén mondtad, csak magadnak, hogy basszameg, tényleg boldog vagyok veled? mi a baj ezzel?
mármint azon kívül, hogy félsz a szeretettõl és attól, hogy el merd hinni, hogy igaz? hiszen te tudod a legjobban… elképzelhetetlenül próbára tetted ezt a szerelmet, és bizonyított… tudod kitõl tudom? tõled édes…  Ne félj! Erõs leszek és szeretlek nagyon. Minden nap bizonyítod, hogy érdemes. Most én jövök. – ismerõsek a szavak? nekem erõt adtak, hogy tartsak még ki melletted. nem egészen fél óra múlva megint hazudtál nekem. és az ezt megelõzõig sem telt még el egy teljes nap. pedig milyen máshogy kezdted, emlékszel? emlékezz rá most velem kérlek…
találkoztunk, láttam a szemedben megint a szerelmet, és éreztem, hogy túlságosan szégyenled magad és félsz ahhoz, hogy el merj kezdeni beszélgetni… maradtam, hogy legyen idõd összeszedni a gondolataid, az erõd… aztán mikor csordultig töltöttél teával, megint véget ért egy rész a sorozatból, és nem tudtad, milyen alibivel marasztalj még… csak mosolyogtam, hogy mondd nyugodtan, ha beszélni szeretnél… aztán sírtál mennyire egyedül maradsz mindig, orvosnál, otthon, álmodban… sírtál, hogy hiába mondod mindenkinekminden nap, hogy milyen boldog és idilli az életed, csak szenvedsz, egyedül vagy, annyira, hogy már egy kettesben kiránduláshoz is kell harmadikat hívni, hogy kibírható legyen… meséltél veszekedést, csapkodást, vagdalkozást, mindent, csak egy kibaszott percnyi igazi, felszabadult boldogságot nem.
aztán emlékszel?
csak öleltél, boldog és hálás voltál az istennek, hogy újra adott egy esélyt a boldogságunknak…
emlékezz milyen érzés. milyen természetes, milyen igazi…milyen magától értetõdõ és felszabadult.
édes, emlékszel, ugye?
tudod mivel tisztultál meg elõttem végleg, hogy újra teljes szívvel tudjak bízni benned?
nem a bocsánatkérésekkel és a többivel, dehogy, azzal, hogy beláttad, hogy van probléma, és õszintén akartál változni. nem engem bántottál azért amit egy más ember szemétsége tört össze a lelkedben, hanem örültél és becsülted azt, hogy én így szeretlek, és ott vagyok melletted, hogy legyen erõd változni.
emlékszel ahogyan ott, éjszaka egymásra néztünk, és kértelek, hogy figyelj?
azt mondtam neked, szeretlek, szerelmes vagyok veled, elvarázsolsz teljesen, én pedig boldoggá teszlek, csak annyit kérek, mondd meg, komolyan akarod? komolyan végigcsinálod? mert ha szeretsz, és komolyan gondolod, én életem végéig boldoggá teszlek és melletted leszek, de ha nem õszintén és tisztán, akkor soha nem akarlak többé látni… emlékszel? emlékszel, ahogy megígérted? ahogy azt kérted bízzak benned és szeresselek, már nincs több hazugság, engem akarsz, szerelemmel és soha többé nem menekülsz… ha félsz, ha történik valami elmondod, mindig õszintén, kérdés, kérés nélkül… és te mindent megteszel, amirõl már tudod, hogy kell, halogatás és kifogások nélkül…
úgy érzed, ezt tetted?
nem bántani akarlak, nem ezért mondom, de hogyan ébresszelek rá, hogy nézd meg, amit csinálsz, az jó-e? hogyan ébresszelek rá, hogy újra ugyanazt teszed? és hogy ennek újra ugyanaz lesz a vége, sírsz a boldogtalanságtól egyedül, és csak azért mondod mindenkinek, hogy boldog és idilli az életed, hogy legalabb addig el tudd hinni egy kicsit, amíg másoknak mondod… hát mióta próbálsz már kiszakadni abból a boldogtalanságból, ahol ennyire elsorvadt a lelked? akkor miért a szarba akarsz visszamászni? nem emlékszel miért sírtál?
mennyi idõ kellett hozzá, hogy minden ígéreted mellett és ellenére elõszõr sumákolni kezdj, hogy elõször hazudj újra? pedig emlékeztél mit mondtam, hogy az elsõ hazugságig, az elsõ nem tiszta és õszinte dologig tart, de megtetted. tudtad, mennyire fog fájni nekem, de megtetted. megkérdeztem tõled, tudod mit csinálsz? azt mondtad tudod, tisztában vagy vele… megkérdeztem, csak szórakozol, semmit se vegyek komolyan? sírtál, hogy hogy feltételezhetem, és én elmondtam neked, nem ezt gondolom, hanem azt, hogy te jó vagy, nagyon vágysz a szeretetre és képes is vagy rá, csak megsérültél abban a hosszú, rossz kapcsolatban, ahol a szeretetedet kihasználták, de semmi baj, együtt túl leszünk ezen is, segítek neked leküzdeni, és végre tisztán lehetünk boldogok… sírtál annyira jól esett, olyan boldog voltál, hogy nincs vége, új esélyt kaptál-kaptunk…
aztán újra és újra…ne úgy viselkedj velem, ahogy veled viselkedtek, mert én tényleg szeretlek.
minden ígéretedet megszegted, ha megkérdeztem teszel-e, komolyan akarod-e még csak belém rúgtál bizonyítás helyett. aztán minden alkalommal utána rájöttél, mindig rájöttél, hogy nem, nem így kell, bocsánatot kértél, megígérted, hogy többet ilyen nem, én meg szerettelek tovább, ugyanúgy bízva… aztán megint kaptam egy pofont.
istenem, bárcsak észrevennéd, miért mondom, bárcsak megéreznéd, milyen szeretet próbál még téged felébreszteni mielõtt végleg boldogtalan, fekete kómába zuhansz újra, ezúttal menthetetlenül…
nem bántani akarlak, én mindezek után is hiszem, hogy jó vagy belül, csak arra lenne szükséged, hogy végre lerázd magadról ezt a sötét terhet amit cipelsz, és végre olyan legyél, amilyen nyitott és boldog akkor vagy, ha együtt lebegünk…  végre kezdj élni, és ne öld meg a lelked végleg ott, ahol már eddig is ennyi sorvasztó mocskot kentek rá, hogy már te magad sem mered elhinni, hogy képes vagy szeretni.
képes vagy! ébredj fel és tedd azt, amit igazán akartál…
annyi mindent kellene még elmesélnem, hogy emlékezz, de így hogyan? megpróbáltam utánad nyúlni még, amikor most két napja újra belém rúgtál és eldobtál…
hívtalak, üzentem, egyetlen hangnyi, betûnyi jelzést nem kaptam, hát ennyire érdekel most megint.
tudod milyen nehéz így elmondani mindezt neked? annak aki este még velem akart nyaralni, élni, aludni, ölelni ébredni…neked, aki este még teljesen szeretett, majd másnap szó eltûnt, hazudott, majd szakított velem és még csak arra sem méltatott, hogy ezt személyesen mondja el, csak jött egy sms.
egy szó nélkül itt hagytál megint. én meg még mindig próbállak elérni, hogy ne feküdj újra a sárba, mert többet érdemelsz, mert jobb vagy.
de te fel sem veszed, abszolút nem érdekel.
minden hangra kinézek a kapura, annyira szeretlek és úgy bízom benned, hogy még mindig õszintén, szerelemmel várlak. és mindig egyre jobban fáj látni, hogy nem. állandóan nézem a telefont, de egy se hang, se egy üzenet. ismersz, tudod, hogy semmi sem fáj nekem jobban.
én pedig gondolkodom, írok neked, és fájok annyira, hogy létezni sem akarok, de csak gondolkozom, rajtad, érted, hogy mivel mentselek, mert én tudom egyedül, az a tündér, az a lány, kedden, szerdán, csütörtökön, és mindig ha el merte engedni picit magát, aki igazán boldog és szerelmes, és csodálatos, az te vagy. hát hagyjam, hogy megöld végleg?
tudod mit veszítesz egészen pontosan? mi az, amit széttörsz és megtaposol ahogyan menekülsz?
szerelmet. azt a szerelmet, amiben végre ki tudtál és ki mertél nyílni. azt a szerelmet,a miben végre érezhetted magad egyetlen nõnek és mégis játszhattál. azt a szerelmet ami annyira természetes volt, hogy mertél álmodni boldogságot, gyermeket és végre hittél magadban is, azt a szerelmet amiben ösztönösen és önfeledten , egyszerûen csak boldog vagy és lebegsz. azt a szerelmet ahol csodálatosnak látlak, ahol elbûvölsz újra és újra, én pedig szeretlek minden nappal jobban. azt a szerelmet, ahol a párod a barátod is, akivel megbeszélhetsz mindent. akinek azért mesélsz, mert érzed mennyire szereti… mert érdekled. te.
és a leginkább, és a legfájóbb, nekem, aki téged szeretlek: magadat. magadat veszíted el. te az vagy aki szeret szerelmesnek lenni, aki kivirágzik, ragyog amikor átölelem, aki mosolyog, szikrázik a humorával és újra és újra belefeledkezem, mert elbûvölsz, hol a szépségeddel, azzal ahogyan rámnézel és az intelligenciáddal. emlékszel? azt írtad, te vagy ez a lány. igazán te vagy. el akarod veszíteni újra, most már végleg magadat?
hányszor képzelted el a gyermekünket? és el tudtad hinni. és vágytál rá. a kis huncutszemûre... aki olyan szép és olyan okos, mint te, és olyan hülye humora van, mint nekem, és mindig megmosolyogtat téged. médea...?
ahogy éjjel, egymást átölelve álmodozunk és beszélgetünk, mennyire boldog lesz nekünk az élet...
ezt mind.ezt dobod el. ezt töröd szét. nem azért mert nem kell, hanem mert azt hiszed így is mindig itt lesz neked. félek, hogy tévedsz. gondold végig ezt, õszintén, kérlek.
még hányszor kell ezt végignéznem, ahogy a szerelmem, ahelyett hogy egy tiszta lépést tenne végre, újra bemocskolja és elsorvasztja magát.
nem. nem akarom.
édes! ébredj fel.
muszáj. nagyon nagy baj lesz. lassan engem is teljesen elveszítesz.
merd elhinni, hogy igaz amitõl boldog voltál és megérdemled. és érdemes.
és szeress.

hát, istenem, ha vagy, te jössz, én próbálom bírni, de úgy érzem nem tudok már többet tenni. sajnálom. bocsánat.