nem is lehet már mit mondani...
és megint csak szabó lõrinc marad...
"– de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsõt, a többé-sose-szünõt,
a csillaggyújtó-indító erõt,
felmentõnket minden bíró elõtt,
él az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te, maga a Szerelem:
a lét teremtõ idegeiben.

Szomorúbb
s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út!

Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak,
végre igazán tiéd. Eleget
bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett,
míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat
adjon a leplezés.

S köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni. Szerelmedet.

Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
lelkünk egy pillanat,
égünk s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.

Karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.

Kétszer-egy sors az isten elõtt,
szövetség nem lehet se más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom,
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne új vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál.

Mit mond majd az elsõ tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tõlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tõle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Szabó Lõrinc
Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.

Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bûnnek, állati
kényszerüségnek.

S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony -
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)

És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.

Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.

A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.

Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort
és mind jót, ami elõtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfõbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) --
el tudnád felejteni valaha?


hívó szemed
úgy menekûlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belsõ csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
gyõzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a gyõzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövõd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni."
 

Szabó Lõrinc
SZAKÍTÁS  

Tudod mit ? Nem védekezem .
Nincs rád idõm .
Hazudj , ravaszkodj , örjöngj .
Mit tegyek ?
Átnézek rajtad , mint a levegõn.

Elég volt ennyi éven át remélni
és várni kíméletesen :
már nem kíméllek : nem is figyelek rád.
Vállallak és léted megszûntetem .

Ha barát akarsz lenni , elfogadlak ,
de kibírlak , mint bárki mást :
Úgy néztelek , mint elmúlt örömöt ,
nézlek majd , mint egy sorscsapást.

Téged csak a magad fájdalma izgat ,
ma is csak a dühödnek élsz ;
nincs rád idõm . Majd beszélgetünk újra
egyszer, talán, ha észretérsz.




persze, az utolsó sor már nem igaz, ha most kulon zuhanunk, elszakadunk teljesen, es nem beszelunk mar, hiaba faj...