így lett este
ezer sötét álmot önt eléd
egyre mélyülõ udvarában az idõ
írok neked újra
megpróbálom mesélni
cseppenõ esõ számtalan halk
koppanásával a látomást
ahogyan drog feszíti a teret
elfulladok a csend örvényeiben
füst ébredezik kék titokban emelkedve
elcsúszom lassan ingadozó falba fordulva
víziók úsznak délutáni napfényben
meleget hazudtál a jég alatt
ki kérte hát hogy lobbantsd lángra az emlékeimet
ködben virágszirom voltál
megborzongatott hûvös harmatod
játszunk lehetetlent
ezüstben ringó tó úszik az elnémult fák között
utat keresek a holdba
ahogy olvadtál az égen csillagok
szétfolyt csillagokban rajzolja végtelen mintáit isten
világokat teremt egy adagért
ez a helyünk a valóságban
reszketõ kézzel próbáljuk a végtelent sodorni
egy kevés dohány közé
kockacukorra cseppentem a sûrû idõt
akarsz álmodni?
ez az élet
elnémulni a nehezedõ estben
.
ki vagy, hogy soha el nem érlek
hiába nyujtózom át az idõn
próbáltalak megérinteni
lettem éjszaka
csillagok tükörcserepeiben tartottam csendet
lettem vers és végtelen
égbe öltözöm érted lettem fenyõ
árnyéka elvérzem minden télben
hó hull rám, lepel, így
takarózom õrületben
érted üvöltök betonfarkas szabadon
tébolyult-vadon
mielõtt egy káprázatban elnyel a vadon
mesélj, imádkozni tanulok
hogy sírnék érted ha lehetne, ha tudnék
miért nem jössz hideg borongássá hûvösödik az este
maradnék neked kép
ha hinném még ha tehetném
néhány színes vonásban õrizném neked
ami egy halványuló álomból megmaradt
így szaladsz szét villanásban az ágak között
tágul halálig a képzelet törött
lábbal járna
te vagy ma ezer tavaszban a jövõ
és hagysz elmúlni mint száraz
elmorzsolt levél
kemény ujjakkal szorít az õsz
fázom úgy tûnök el mintha
sohasem lettem volna kristályok
szirmok lehelletnyi pára az ablakon
szeretlek semmi sem történt
nem temet bársonyba béke
kell és mégsem és mégis mégis
halál?
mintha éltem volna
lázadnak forró hullámokba az emlékeim
emlékezem és. próbálok felejteni
csak táncolsz rángó erekben a szívem körül
vérkönnyû tündér az álmod
pehely zuhanása lágy ívekben
soha le nem érve
.
néha-néha visszatérve
lehetnék neked cirógatás
beleborzonganá nekem bõröd az álmodat
arcodat simító esõbe szélbe
.
legyél nekem láng folyton fázom
legyél nekem örömöm álmodd álmom
tündér vagy és szeretlek úgy
ahogyan hiszem még ma is a mesét
.
velem nõttél ahogyan semmibe tágult a tudatom
hívtalak mennyi versben véres sebek a szavak
gyógyíts légy menedék, fáj
mintha sohasem élnél mintha sohasem hallanál
.
te maradtál nekem
és nem vagy mégsem
mint az igazság a mesében
csak hiányod maradt
és ahogy tûnõdve megszokom
mint drog gyûrûiben az idõt ami nyúlós
foszlányokba szakadt
eltûnök nyomtalanul mert nem õrzöd
egy mosolyban sem az életemet
láz
ennyi voltam egy szomorú valóságban
égek azért ami lehettél volna
és talán ma is még
amíg vagyok és várlak tündér
.
voltál mindig vágytam rád
ahogyan a mindennél mélyebb csillagok
tartják láthatatlan ölelésben az éjszakát
így szeretlek felhõkben tûzben
szelídgesztenyék parázsló gömbje illatod
így szeretlek
álomban, messze, tisztán
ahogyan csak én tudok

(mit tehetnék mást
nekem ennyi és így élni
ahogyan te vagy nekem este
alkonyban mozduló madarak
tollas kicsiny forró teste
képzeletem rebbenõ szárnya
te, tündér csillaglángja
keserû valóságnak
emlékezem rád, míg már nem lehet
és elfelejtem majd veled az életet)