ma nagyon dult a szerelem a kerti toban :}

álmok vannak a mából
alakot ölt ezer emlék
sorsot vetett a végtelen
és megremeg ezer szálon
fekete testtel az éjszaka
vibrálva rándul az ágyon
nevedet õrzi egy szürke kõ
madarak õrülnek távol
holdfészkû fény
valami ezüst ég
megcsillan halkuló szárnyon
benned él ez a messzeség
mégis idegen vagy ezen a tájon

furcsa csendben a végtelenben
örökre magadba zárva
a lelkiismeret rácsai
nem adnak kulcsot a zárba
felsikít benned az éjszaka
elmúlt titkokat vallana
ha hallana valaki messze
akiben vergõdik ez az álom

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál

a hangok a térben tûnõ árnyak
befele néz aki látni fáradt
néma szálak a rengetegben
távoli testekbe estelednek
halk zuhanás a végtelenben
átváltoznak az árkok
az életem kezdtem így el egyszer
örvénylik bennem az álom

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál

nekem olyan volt a zuhanás vége is
ahogyan a szélbe súgva
akartál valaha valamit
én tudom hogy a szavak
semmit sem jelentenek
csak vízcsobogás ez az egész
ahogyan téged is elfelejtenek

ajtók nyíltak a mából
ahogy a füst reng el a szádról
ahogy rezegve él és elvetélt
a magyarázhatatlan gondolat
csak emlék lett és nem felel
túl mély sohasem mondom el
szavakba szõtt színes háló
nem elég erõs hogy átöleld
ami igazán mély az megfoghatatlan
fénykristályban tûnik el
megdermedek a mozdulatban
ami a tudaton átemel
idegen vagyok az álom elsodor
felszakad az idõ a sötétben
körülzár és csobogás
és lüktetni kezdek egészen

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál

akik a fényeket húzták
az álmok útján
sohasem hagytak a képben engem
valami rezzen és felsikít
valami mássá változik bennem
visz valami ismeretlen
áthatolhatatlan õsi csendben
láthatatlan varázscseppek
amit meg kellett volna tennem

idegen voltam egy kihûlt korban
ráncokká gyûrt a létezés
az élet ahogyan átfordul
álomból álomba ébredés

esõbe fordul az álom
és bíborba lángol távol
múlik ahogyan hajnalodik
másba mossa a zápor

reszket a víz a szürke földben
melletted is mindig fázom
eltûnök a derengésben
szél susog át a fákon

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál

a hangok a térben tûnõ árnyak
befele néz aki látni fáradt
néma szálak a rengetegben
távoli testekbe estelednek
halk zuhanás a végtelenben
átváltoznak az árkok
az életem kezdtem egyszer el így
örvénylik bennem az álom

nekem olyan volt a zuhanás vége is
ahogyan a szélbe súgva
akartál egyszer valamit

én tudom hogy a szavak
semmit sem jelentenek
csak vízcsobogás ez az egész
ahogyan téged is elfelejtenek

elég régen frissítettem a képeket, szóval bocsi, de most egy kupacban egy csomót idedobok az elmúlt 1-2 hónapból...

van álmod, halvány, de benned él
néha még köszön a szenvedély
néha még álmodsz ha kicsit is
de tudnál még szeretni valakit

éjszakák jönnek ujra meg ujra
időért szomjazó vadak a kútra
bábokban élő mélyalvó lepkék
fodrozzák így az éjszaka testét

időd az nincs, az sohasem volt
csak az a hely ahol valaki volt
az a múló halvány picike folt
a tarsad kepe pont az volt ott

nézz ide látod néha meg érzem
a hamvainkat szallni a szelben
nezz ide nezz ide nezz ide nezz
nezd hogyan pusztul el így a lét

valaki ha jönne a léptei alatt
meglágyulnának körben a falak
valaki ha lenne és hozzád érne
valaki ha érted nyúlna a mélybe

éjszakák égnek ringató lángok
az izzásból élek és mégis csak várok
a semmibe táguló füstből font kelme
a parázsló elme ahogy útra kelne

idő a huncut kacagó kurva
ahogy magába húzna újra és újra
hagyja hogy hidd a pillanatot
de a tiéd igazán sohasem volt

a semmi szélén a szigeteknél
valami nő lángjánál melegednél
hinnéd mintha igazi lenne
hogy valamit tényleg találtál benne

éjszaka volt az újra meg újra
ravasz kis csapdák csúszdák a múltba
úgy használtuk a vágyaink testét
ahogy baglyok repülték körbe az estét

fakuló álmokban vibráló képek
ahogy megunkba szívnánk azt a messzi kéket
időtlen álmokban párázó élet
morzsoljuk reszkető kézzel a létet

múlik az éj lassan úszik el
még kérdezném, de már nem felel
haldokló bársonya átölel még
találkozzunk a szigeteknél

az éjszakák, azok a lányok,
az az aranypor az a mámor
nem leszel egyedul ha visszamennel
találkozzunk a szigeteknél

időd az nincs mert sohasem éltél
engedd el végre ha igazán égnél
ha hagyod az éjszeka most hal meg benned
sírj kicsit igazán csak ennyit kell tenned

zeneletöltés ingyen: http://www.estver.net

a madáretető vendégei képekben...

kedvenc szamojédem fotói az elmúlt hónapokból...

van álmod, halvány, de benned él
néha még köszön a szenvedély
néha még álmodsz ha kicsit is
de tudnál még szeretni valakit

éjszakák jönnek ujra meg ujra
időért szomjazó vadak a kútra
bábokban élő mélyalvó lepkék
fodrozzák így az éjszaka testét

időd az nincs, az sohasem volt
csak az a hely ahol valaki volt
az a múló halvány picike folt
a tarsad kepe pont az volt ott

nézz ide látod néha meg érzem
a hamvainkat szallni a szelben
nezz ide nezz ide nezz ide nezz
nezd hogyan pusztul el így a lét

valaki ha jönne a léptei alatt
meglágyulnának körben a falak
valaki ha lenne és hozzád érne
valaki ha érted nyúlna a mélybe

éjszakák égnek ringató lángok
az izzásból élek és mégis csak várok
a semmibe táguló füstből font kelme
a parázsló elme ahogy útra kelne

idő a huncut kacagó kurva
ahogy magába húzna újra és újra
hagyja hogy hidd a pillanatot
de a tiéd igazán sohasem volt

a semmi szélén a szigeteknél
valami nő lángjánál melegednél
hinnéd mintha igazi lenne
hogy valamit tényleg találtál benne

éjszaka volt az újra meg újra
ravasz kis csapdák csúszdák a múltba
úgy használtuk a vágyaink testét
ahogy baglyok repülték körbe az estét

fakuló álmokban vibráló képek
ahogy megunkba szívnánk azt a messzi kéket
időtlen álmokban párázó élet
morzsoljuk reszkető kézzel a létet

múlik az éj lassan úszik el
még kérdezném, de már nem felel
haldokló bársonya átölel még
találkozzunk a szigeteknél

az éjszakák, azok a lányok,
az az aranypor az a mámor
nem leszel egyedul ha visszamennel
találkozzunk a szigeteknél

időd az nincs mert sohasem éltél
engedd el végre ha igazán égnél
ha hagyod az éjszeka most hal meg benned
sírj kicsit igazán csak ennyit kell tenned

ultettem neha par kis magot
hogy neveljek beloluk urhajot
hogy elszokhessek a hetkoznapokbol
egészen túl a holdon

fejlodtek szepen a levelek
viragba borult a csúcsa
a szálak között a kristálycseppek
kapukat nyitnak az útra

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
a füstben járó árnyékok közül
lebegjünk el a mából

lassan izzó tested ízét
magamba szívom had vigye a vér
máshová gondolom már magamat
mire a hulló hamu a földre ér

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

a felhők partján a napsugár szélén
az istent keresve sodor a szél
a nyomaid követő kivert magány
úgy lép beléd ahogy hozzád ér

elengedett léttel a zuhanásban
úszom a semmiben magamon át
a parázs valahogy a szívedbe néz
imává szelidul a szívdobogás

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

a dal ritmusára reszkető lelked
táncoló álmokban szirmot bont
a foldtől nehéz remény ázott
fürtjei mögül kel fel a hold

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

már majdnem vége ködös szárnnyal
bársonyba burkol az éjszaka gyengéd
az ürességbe ahol az életed virraszt
harmatot szitálva ül le melléd

minek is maradnál már kő a sárban
ha lehetnél illat vagy ég alján szín
a távoli szem ahogyan belé néznél
érezné ahogy a végtelen hív