ultettem neha par kis magot
hogy neveljek beloluk urhajot
hogy elszokhessek a hetkoznapokbol
egészen túl a holdon
fejlodtek szepen a levelek
viragba borult a csúcsa
a szálak között a kristálycseppek
kapukat nyitnak az útra
vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
a füstben járó árnyékok közül
lebegjünk el a mából
lassan izzó tested ízét
magamba szívom had vigye a vér
máshová gondolom már magamat
mire a hulló hamu a földre ér
vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából
a felhők partján a napsugár szélén
az istent keresve sodor a szél
a nyomaid követő kivert magány
úgy lép beléd ahogy hozzád ér
elengedett léttel a zuhanásban
úszom a semmiben magamon át
a parázs valahogy a szívedbe néz
imává szelidul a szívdobogás
vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából
a dal ritmusára reszkető lelked
táncoló álmokban szirmot bont
a foldtől nehéz remény ázott
fürtjei mögül kel fel a hold
vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából
már majdnem vége ködös szárnnyal
bársonyba burkol az éjszaka gyengéd
az ürességbe ahol az életed virraszt
harmatot szitálva ül le melléd
minek is maradnál már kő a sárban
ha lehetnél illat vagy ég alján szín
a távoli szem ahogyan belé néznél
érezné ahogy a végtelen hív