éjszárny zöldi, azaz bán andrás versei

Bán András (éjszárny zöldi) - a nagy szívás (zene is)

Írta: éjszárny zöldi

álmok vannak a mából
alakot ölt ezer emlék
sorsot vetett a végtelen
és megremeg ezer szálon
fekete testtel az éjszaka
vibrálva rándul az ágyon
nevedet õrzi egy szürke kõ
madarak õrülnek távol
holdfészkû fény
valami ezüst ég
megcsillan halkuló szárnyon
benned él ez a messzeség
mégis idegen vagy ezen a tájon
furcsa csendben a végtelenben
örökre magadba zárva
a lelkiismeret rácsai
nem adnak kulcsot a zárba
felsikít benned az éjszaka
elmúlt titkokat vallana
ha hallana valaki messze
akiben vergõdik ez az álom
csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál
a hangok a térben tûnõ árnyak
befele néz aki látni fáradt
néma szálak a rengetegben
távoli testekbe estelednek
halk zuhanás a végtelenben
átváltoznak az árkok
az életem kezdtem így el egyszer
örvénylik bennem az álom
nekem olyan volt a zuhanás vége is
ahogyan a szélbe súgva
akartál valaha valamit

én tudom hogy a szavak
semmit sem jelentenek
csak vízcsobogás ez az egész
ahogyan téged is elfelejtenek

ajtók nyíltak a mából
ahogy a füst reng el a szádról
ahogy rezegve él és elvetélt
a magyarázhatatlan gondolat
csak emlék lett és nem felel
túl mély sohasem mondom el
szavakba szõtt színes háló
nem elég erõs hogy átöleld
ami igazán mély az megfoghatatlan
fénykristályban tûnik el
megdermedek a mozdulatban
ami a tudaton átemel
idegen vagyok az álom elsodor
felszakad az idõ a sötétben
körülzár és csobogás
és lüktetni kezdek egészen
akik a fényeket húzták
az álmok útján
sohasem hagytak a képben engem
valami rezzen és felsikít
valami mássá változik bennem
visz valami ismeretlen
áthatolhatatlan õsi csendben
láthatatlan varázscseppek
amit meg kellett volna tennem

idegen voltam egy kihûlt korban
ráncokká gyûrt a létezés
az élet ahogyan átfordul
álomból álomba ébredés

esõbe fordul az álom
és bíborba lángol távol
múlik ahogyan hajnalodik
másba mossa a zápor

reszket a víz a szürke földben
melletted is mindig fázom
eltûnök a derengésben
szél susog át a fákon

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál
a hangok a térben tûnõ árnyak
befele néz aki látni fáradt
néma szálak a rengetegben
távoli testekbe estelednek
halk zuhanás a végtelenben
átváltoznak az árkok
az életem kezdtem egyszer el így
örvénylik bennem az álom
nekem olyan volt a zuhanás vége is
ahogyan a szélbe súgva
akartál egyszer valamit

én tudom hogy a szavak
semmit sem jelentenek
csak vízcsobogás ez az egész
ahogyan téged is elfelejtenek