Bán András (éjszárny zöldi)
 - csillagcseppkeringõ

I.
(lizergsavakármi)
.

II.

a varázslat keresése mozdulatainkban
az áhítat robbanása a
mindenség gyökerei között

örök gyûrûit veti a szó

csendes szikra a vihar cserepeiben
ívelõ emelkedés a felhõk
végtelen lobogásáig
viaszillatú didergésben érkezõ
csobogószépcseppcsendtündér csodaálma

III.

táguló tudat öngyilkos örvényeibe
ismétlõdnek a képek
fémszárú hangokban
távolodó kezével nyújtózik
ezüstön átremegve
csepegõ csillanó ködhullámokon
a szikrázódó derengésben átsuhamló
szomorú angyalok szárnyaiban
talán ez a remény

vérré szelidülõ látomásban ölelni
öreg erdõ párás rejtekét
éjszaka mély ragyogásában tisztul
lebegõ álmokban felejt a lélek

IV.

világnyi pupillákban eszmél
önmagába az idõ
reszketve rándul a tér

V.

isten üvölt a felismerésben

nem történt volna semmi sem?
csak így,
csodálkozón csendes-kedvesen

VI.

láss angyalokat a tapéta ráncaiban
boldogságot füstfoszlányokban
önts vérré szikrát, csendet
holdfénycsöppû ezüstesõ-estet

légy boldog mint még
soha kristályszívekben csillanó vitéz
mindig-mindig visszatérve
örvénymély
táguló-tompuló sötétségbe

VII.

így érintsd istent
hitbe, messzeségbe
életkerék-lüktetésbe

VIII.

már nem akarom
ír mégis a toll
a sorok közé temetve-bolyongva valahol
így nyúlik túl összefonva drog és álom
ûr végein túl az örök határon
test és lélek között
ahol volt hozzám közöd
az volt a test
innen a lélek
a szó-kulcs: lehet

IX.

nincs kiút
tör az elfojtott én
deja-vu örvényben
bársonyerdõ rejtekén
pulzálva táguló körökbe
kilépni most
vagy meghalni. örökre

X.

egyszerre voltam
a világ születésénél
és a halál elmúlásánál
egyetlen pillanatba öregedett
idõ és egész
és elnémított a kétség

isten ébredt a végtelenben
istenben ébredt a végtelen